Firák Ágnes

Utam a tánchoz

A kínai történet szerint egy idős földművesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltűnt a dombok között. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idős ember csak ennyit mondott:

- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval, és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:

- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lóról, és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnálkoztak. Nem úgy az idős ember, aki csak ennyi szólt:

- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba, és besoroztak minden hadra fogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról. Szerencse volt ez vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

A tanulság, hogy soha nem tudhatjuk, hogy az adott történés milyen ajándékot rejt számunkra...Az én utam a tánchoz ugyanis pánikbetegségen keresztül indult. 40 éves voltam, mikor diagnosztizálták ezt a betegséget és a barátaim azt tanácsolták, hogy keressek valamit, ami örömöt okoz. Egyszer csak bevillant a "TÁNC". A tánc volt az, amit tátott szájjal bámultam már kislány koromban és a tánc volt az, ami után vágyódtam, de igazából elérhetetlennek tartottam.... és akkor ott vettem a bátorságot és elmentem az első táncfoglalkozásra, ami akkor egy szakrális körtánc volt. Nagyon izgultam és rengeteget csetlettem-botlottam, de nem adtam fel. Szakrális körtáncon különböző népek táncait táncoltuk és mindannyiunk kedvence a görög tánc volt. Így együtt elmentünk görög táncházba. Én onnan kezdve ott voltam az összes tánctanításon és hamarosan más balkán táncházakon és annyi táncot tanultam meg amennyit csak tudtam és táncoltam és táncoltam... Pár év táncház után jött a vágy, hogy ne csak a lábammal táncoljak, hanem az egész testemmel. A vágyak szülik a lehetőséget és így bukkantam rá először az 5 ritmusra, majd a LEMangURIAra. Emlékszem, ahogy az első alkalommal egy négyzetméteren táncoltam le a 1,5 órát, alig mozdítottam a testem... Ahogy rendszeresen jártam az órákra, egyre tágult a tér körülöttem, új irányokat fedeztem fel, kapcsolatba kerültem a testemmel, új mozdulataim születtek és egyre jobban megismertem a testem nyelvét.... tanított saját magamról, a vágyaimról, félelmeimről, a régi rögzült mintáimról, amik megakadályozták, hogy örömteli életet éljek, hogy könnyedén kapcsolódjak másokhoz, hogy bátran felvállaljam önmagam és hogy képes legyek képviselni a saját határaimat... Ahogy egyre elfogadóbb, megengedőbb, szeretettelibb lettem önmagammal, úgy változott az emberekhez, a világhoz való viszonyom is. Nem mondom, hogy megérkeztem, hogy nincs hová fejlődnöm, változnom.... úton vagyok....

Az én történetem remélem segít abban, hogy elhidd, a tánc nem csak a kiváltságosaké, hanem mindannyiunké.

"Egyetlen Örökkévaló,
Aki dalolsz nekünk a csendben,
Aki egymás által tanítasz bennünket,
Vezérelj engem erőre és bölcsességre.
Jártomban-keltemben hadd tanuljam
tisztelni mindeneknek célját.
Segíts kezemnek, hogy tisztelettel fogjon,
Nyelvemnek, hogy lélekből szóljon,
Engedd, hogy figyeljek, de ne ítéljek.
Engedd, hogy ne bántsak, és maradjon
zene, szépség a látogatásom után,
amikor visszatérek az Örökkévalóságba,
Hadd záruljon be a kör, hadd legyen szélesebb a spirál."

(Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak)